Üvegkönnycsepp

Varga Gábor, 2005. június 21.

Egy könnycsepp gördül végig arcodon.

Reggel nagyot sóhajtottál, mikor beléptél a kapun. Így, diákként utoljára. Illedelmesebben köszöntél a portásnak, megnézted álmos arcát - érted kelt fel. A folyosók csendesek voltak, méltóságteljesek, ahogy a naphoz illett. Az udvarról nem szűrődött be gyerekzsivaj, a kicsik nem kergetőztek sehol, nem szaladgált senki sem kakaóval a kezében, hogy beléd ütközve összekenhessen vele, és bár máskor ezt mind annyira utáltad, most hiányzott. Hiányzott, mert tudtad, hogy vége, nem lesz újra alkalmad köztük gyereknek lenni. Délután már felnőttként fogod elhagyni az épületet.

Ezen a napon összesűrüsödött eddigi életed - rémisztő. Mindent, ami vagy, amit elértél, megtapasztaltál és megismertél meg kellett tudnod mutatni a világnak. Egy óra leforgása alatt! Készültél rá, szorgalmasan, lelkiismeretesen, megszállottan; hónapokat vesztegettél el az életedből azért, hogy most bizonyíthass. Bár tudtad, hogy mindent megtettél, reggel mégis idegesen szorongattad a kezeid, torkodban fojtó gombóc volt és hangod remegett, ha csak megszólaltál. Elérkezett a pillanat, feleltél. És bizonyítottál, sőt, mindenki figyelmét ajkaidra szegezve adtad elő Madách életművét, a görögök történetét, a háromszöget, a folyókat és hegyeket, Descartes filozófiáját és idegen nyelveket - kitűnő, olvashattad a várva-várt papíron.

A gyűlölt, mindent elrontó papíron. Mert az arcodon a könnycsepp a boldogság, fellélegzés könnye lenne? Az izgalom hirtelen lesújtó, fájdalmas szomorúságba csapott át, ahogy - végleg túl a közös megpróbáltatásokon - kezdett tudatosulni benned, hogy minden barátod, mindenki, akit szeretsz, akikkel együtt nőttél fel, hirtelen elsodródik, elszakad tőled. Útjaitok, mint egy fa ágai a törzsről, a biztonságot, támaszt és gyönyörű közös emlékeket adó együtt bejárt úttól szerteágaznak.

Egy könnycsepp gördül végig az arcodon, a többiek vígasztalni próbálnak: fel a fejjel! A legjobb barátaiddal úgyis tartjátok majd a kapcsolatot! Meg majd lesznek új, mégjobbfej haverok! Az élet megy tovább! - mondják sorra, de téged nem érdekel, te őket akarod, úgy, amilyenek eddig voltak: játékosak, viccesek, szeretők, megértők, megbántók, vígasztalók, barátok vagy téged ki nem állók - nem érdekel, neked ők kellenek; jogosan érzed, hogy el akarják venni őket tőled, legszívesebben átölelnéd mind, és sosem eresztenél a megnyugtató szorításon. - Miért?! Miért?

- Ballagtál már, azt is túlélted - hangzik az újabb próbálkozás, ám jól tudod, ezek a barátok a te barátaid, nem osztálytársak, szüleid által kedvelt és kiválasztott srácok, mint kiskorodban. Túlélted? - Nem túlélni szeretnéd, boldogan akarod továbbvinni az életed! A kulcs szerencsére a kezedben van: ezek a kötelékek tényleg, igazán szorosak, ti fűztéték szorosra őket, és tehettek is azért, hogy így maradjon. Ne engedd el őket!

Egy nap telt el, és egy egész világ változott meg. Eddig kis szemlélője voltál, holnaptól benne élsz, magadra maradva, mindenkit elveszítve, egyedül kell boldogulnod. Te, akit az a társaság határozott meg, akik között az elmúlt éveket eltöltötted, kikerülsz ebből a burokból, védtelennek és sebezhetőnek fogod magad érezni. Új környezettel, új gondokkal, új feladatokkal szembesülsz, sebeket és barátokat szerzel - új élményeket élsz át, melyekről valakinek mesélni szeretnél majd. Ők mindig meg fognak hallgatni. Nehéz út áll mindannyiótok előtt, mely egyedül járhatatlan. Ha egymásra tudtok támaszkodni, minden akadály azonnal egyszerűbben leküzdhető lesz.

Egy könnycsepp gördül végig arcodon. Üvegkönnycsepp: soha nem szárad fel. De elteheted, emlékbe, mert azokat idézi majd fel, akiket a legjobban szerettél, akikben a leginkább bízhattál, és akik mindig ott lesznek a számodra.