Tűz! Tűz!

Varga Gábor, 2007. május 26.

Fullasztóan füllesztő, pokolba süllyesztő, ijesztően forró éjszakák egy nagy olvasztótégelyben gőzölve bugyognak. Égő testemen a hőséggel küzdő izzadságcseppek gurulnak.

Pipacsoktól tarka réten ártatlan kislány virágot nem szed már, a gombolyag körül sem kergetőznek kiscicák. A nap az ég tetején jár, könnyezik a suba, a csizmaszár, a porzó tavak izzó partja néptelen, a madarak sem szállnak már a kék egen. Meleg van, igen.

Tűz, tűz!

Lángok nyaldossák arcom, a disznó szőrét száraz tűz perzseli. Szikes bőrű parasztbácsi vívja a harcot, de kalapját levenni nem meri. Máskor kackiás bajusza most lekonyul, a higanyszál az egeket veri. A vörösen sugárzó traktor kereke olvadtan terül szét a földeken. Az izzadságfoltok miért nem látszanak a hölgyeken?

A hetes busz tömegében kapaszkodsz, a melletted állónak panaszkodsz: hagyjon köztetek egy araszt most, mert fél perc múlva ravaszt fogsz. Meghúzni. Nem fogja megúszni. A gőzölgő járdán a párás ablakot látván piacról érkező néni vonszol tikkadt uborkát, hogy látja így vendégül holnap az unokát?

A sárga füvű parkban is igen nagy baj van, a kutyák testén állati nagy haj van. Lihegő nyelvük a földig ér. A napozó lányok eszébe forró gondolat evickél. Otthon senkit nem talál, szenes testek, mit a hőmérsékletileg meleg srácok már meg se lesnek. Hülyék is lesznek, hisz invalid állítás, és az egész csak ámítás, hogy egy tüzes csókért majd megvesznek. Koporsójukra hervadt virágot tesznek, amint a krematórium kemencéjének szájában messzi vizekre eveznek.

Tűz! Tűz! – Kiáltanék, de most már késő: felgyújtotta a világot a nyár, jaj arra, ki ellenáll. Fejemben bugyborékoló gondolatok keringnek: hol vannak a tűzoltók? Miért nincs melege egy heringnek?