Szalaggal átkötve

Varga Gábor, 2010. június 17.

Ahogy ott álltál, pontosan emlékszem, fehér ruhádon megcsillant a júniusi napfény. Egy pillangó szállt keresztül az égen észrevétlen, vigyázó angyalként.

Azóta hajad megőszült, a bőre ráncos lett, de mikor a vállad simítja, kezed kezében tartja, szemedbe néz, s te igézőn vissza; csendben, egymást ismerve sétáltok előre a partján az örökké hömpölygő folyónak.

Szenvedély és szeretet összemosódnak, a sors fonalát megfáradt ujjak sodorják. Megfakult már, halkabban szól a zene, de visszhangzik még egyetlen szárnycsapása: a szerelemnek gyümölcse lesz, s két galambnak örökre párja.