Sárgaláz!

Varga Gábor, 2006. augusztus 1.

Igen, sárguljatok csak az irigységtől, otthagytalak titeket főni a tikkasztó nyárban, és a szélrózsa legsárgább szirma felé vettem az irányt, hogy majd csak a sárguló falevelekkel együtt érkezzek haza. Sárgaláz!

1. Nulladik nap, avagy Hurrá, utazunk!

Úristen, megint elaludtam! Elkésem Kínából! Nem, nem, Kína nagy, szeret, vörös és megvár. Csak időben el kell jutnom a reptérre.

A gép 18:40-re volt meghirdetve, így még volt időm elmenni a bankba átvenni az ellopott helyett kapott bankkártyám, dollárt váltani (jüant miért nem lehet?), visszaadnom Bencének a kölcsönkapott DVD-ket, Tescóba menni bevásárolni az útra, hazamenni, összeszedni, hogy mit is szeretnék magammal vinni, bepakolni a bőröndbe, leszorítani 20 kilóra az összsúlyt, letölteni a legfrissebb sorozatokat, felmásolni a legszükségesebb dolgokat a laptopra, megennem az utolsó ebédemet, desszertként egy ízletes Daedalon tablettával (nem, nem bírom a repülést), kocsiba ülni, tankolni és elindulni a reptérre. Persze a rengeteg csokit, amit vettem délelőtt, azt ahogy kell, otthon hagytam a hűtőben. Ennyit arról, hogy segít, ha az ember végiggondolja, hogy mit is szeretne magával vinni egy hosszú utazásra. Szóval útba ejtettünk egy szupermarketet, vettem csokit és új doboz marcipánt Balázs apukájának, akinél lakni fogunk.

A reptér meglepően üres volt, meglepően korán érkeztünk. Nagy meglepetésemre Balázs sem volt sehol, mert KisPé meglepő módon késett tőle egy kicsit. Addig elmajszoltam egy Daedalont. Anyuval elhatároztuk, hogy felmegyünk a teraszra gépeket fényképezni, mert a gépek szépek és fényképezni jó, persze pénz nélkül, aminek következtében a kapitalista valósággal történő megrázó szembesülés után szomorúan ballagtunk vissza a csomagjainkhoz, amit közben Apu őrzött. Balázsék egész gyorsan megérkeztek, ennek örömére bepróbálkoztam még egy Daedalon-kóla kombóval. Ha a gyomrom tartalma a tét, biztosra megyek. Feladtuk a bőröndömet, elköszöntünk a véres aggodalomban tipródó szüleimtől, útlevélellenőrzés, váróterem, ötlet, Wi-Fi, elköszönés a haveroktól, Linux bütykölés, várakozás, unalom. Aztán végre eljött a beszállás időpontja, úgyhogy beálltunk a kapuhoz a sor elejére. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy egy teljes ázsiai legénység nyugodtan várakozik néhány méterrel odébb. Aztán elmúlt a beszállás időpontja. Aztán vártunk, meg vártunk még egy kicsit többet, amikoris megérkezett a gép a kapuhoz, kiszálltak az utasok, a személyzet kitakarította a fedélzetet, tankoltak, újratöltötték a készleteket, majd hagytak még egy kicsit várni a sorban. Ekkor már nem unatkoztam, a negyedik Daedalont rágcsáltam és tovább bütyköltem a laptopomat. Állva. Végül másfél óra elteltével nyitották ki a kapukat.

A gépre az elsők között szálltunk fel, hogy ne kelljen tolakodni és másokon átmászkálni, bedugulni és torlódni, így csak rajtunk mászkáltak át, pakolásztak a fejünk fölé. Balázzsal az egyik gyalogfolyosóval szomszédos két székre kerültünk, én ültem – a sorsot kísértve – az ablakhoz közelebb, ő pedig a középső hármast vette birtokba. Mellém egy jó darabig senki nem merészkedett, torkomban gombóccal és izzadó tenyerekkel vártam a nagy Ő katartikus megjelenését, legyen akár szőke bombázó vagy csini kínai lányka. Balázs látta meg előbb. Szaddám egyik közeli rokona igencsak hasonlított rá. Habib Doe kicsit alamuszi figura volt, az út nagy részét később végigaludta, persze nem is igazán vártam, hogy önfeledt társalgásba merülünk, de még csak abban sem reménykedhettem, hogy az iszlám tanításait fogja rámerőszakolni szent háború keretében, lévén az összes angol tudása az argh és hmpf szavak ismeretében merült ki.

A kis Vukról szóló sláger dallama többször már a nyelvem hegyét nyaldosta, de végül a kis herceget is megszégyenítő módon sikerült megszelidítenem a rókát, még a felszolgált égett rántotta és zsíros marhapörkölt ellenére is. A tíz órás út azonban mégsem volt kényelmes, az alvás esélytelen volt, még az ember lába sem fért el emberhez méltó módon. Vagy kis embernek kellett volna lennem. Kis, sárga embernek. Szórakoztató elektronikában nem volt hiány, a dupla mono csatlakozóval szerelt fülhallgató elég vicces volt, a foreign pop music néven kínált zene nevetséges, a TV-műsorok pedig szánalmasak. Kivéve a repülő útját nyomon követőt, mert az csak egyszerűen unalmas volt. Mint ahogy a két órán belül lemerült laptop fekete képernyője is. De legalább Balázsnál volt füzet és toll, amik segítségével jó kis UML diagramokat lehetett rajzolni ingatlanközvetítő rendszerekről.

Iasonas Michealidas S. 1965. szeptember 28-án született ciprusi állampolgár. Mégsem arab, ahogy a neve végén lifegő bazinagy szumma jel is tanusítja. Ami viszont biztos vele kapcsolatban, hogy írni nem igazán volt alkalma megtanulni, a mindenféle beutazási és egészségügyi és vámpapírokat is csak aláírni tudta, szépen lassan, ám annál bizonytalanabbul. A bürokrácia erdejébe belépni egyedül sem volt sok kedvem, de hogy korábban kedvesen szuszogó barátom kezében is én vezessem a tollat, az egy kicsit soknak tűnt. De legalább majdnem minden adat benne volt az útlevelében. Persze volt, ami csak kínaiul szerepelt a vízumon, és a szimpatikus utaskísérő hölgy természetesen törte annyira az angolt, hogy az enyémet vegye el böngészés céljából. Sebaj, megérdemeltem, kinevettem.

A repülő babonás tapsvihar közepette földet ért, bármelyik nyúl megirigyelte volna, amilyen szaporán menekültünk a fedélzetről, hogy mi lehessünk az elsők, és ne kelljen hosszú sorok végére állni. Hát nem mi voltunk az első gép aznap. Néhány perc után ezt a hatóságok is észrevették, és megnyitottak még pár útleveles kaput, aminek köszönhetően egész gyorsan körbevergődtük magunkat a kötelező tiszteletkörökön, hogy aztán megtalálhassuk Balázs apukáját, Pétert, aki hazahozott minket egy hazai ízeket távolságban és ízlésvilágban is távolról idéző enyhén csípős KFC-zés után.

Eszeveszett dudálás, közlekedési káosz.

Szép a lakás.

Alvás, végre.

2. Első nap, avagy Miért nem láttuk Kínát a Világbajnokságon?

Ha a múlt héten a Balatonon nem edződtek volna acélossá az idegeim, egészen biztos, hogy hangos és magyarosan ízes káromkodásban törtem volna ki az "Unikum, sör, rum, kevert" fülbemászó dallamát hallva, ám így csak egy mosollyal a szám sarkában konstatáltam, hogy igen, elmúlt este 7 óra, és lassan indulni kellene az elmaradhatatlan focizásra, ami a lakatlan szigeten történő repülőgépszerencsétlenséget követő óriás-jegesmedvék elől történő menekülésen kívül az egyetlen mód arra, hogy gyökeresen különböző kultúrájú emberek összebarátkozzanak. Tehát egy jóleső fürdő után ezekkel a gondolatokkal vágtam neki az éjszakának.

Foci, foci, foci! – hóban, fagyban, vízen és a jég hátán, most inkább csak zuhogó esőben. Egészen megváltozott az időjárás az alatt az idő alatt, amíg aludtam, pedig számomra úgy tűnt, hogy még egy bárányfelhő sem érkezhetett volna a legelőre ilyen gyosan.

A pálya nem volt messze, és megfelelő átvezetésnek bizonyult a kulturális szakadék két szélén egyszerre álló ember számára, ugyanis mint kiderült, magyar a tulajdonos, és jónéhány magyar vendég is volt a büféjében, és a szivárvány minden színében pompázó mindenféle külföldiek. Mi azonban mégis egy helyi társasággal játszottunk, amennyiben jól értettem, Péter cégétől; a magyar focizás holnap esedékes, lehet, hogy ellátogatok majd rá, kiváncsi vagyok, mennyire ellenálló a tízmillió futballedző nemzete a fantáziátlan kínai játék átfertőződésével szemben, ugyanis tényleg úgy tűnt, mintha egy kicsit össze-vissza rohangáltak volna a pályán kedves barátaink – pedig köztudott, hogy időszámításunk előtt kétezer évvel Huang-ti császár már ezzel a játékkal képezte ki katonáit. Az első gólt azért én rúgtam.

Kicsit ázottan, de törve nem, ott helyben leültünk egy kis pizzázásra. Hallottam hírét, hogy Kínában az olasz konyha eme remeke nem lett emberek kedvenc eledele, nem rendelhetsz, nem ehetsz rengeteg helyen, ezért már csak a kíváncsiság is hajtott, hogy milyen lehet. Szerény (gyáva?) módon az elronthatatlan hawaii pizzát választottam, ami – leszámítva egy kis lisztet az alján – egész finom volt, bár elsőre nem ismertem fel, hogy az lenne, amit kértem. Sebaj, ennél már csak többet fog mozogni a kaja.

És hogy reggel se haljunk éhen, 11 körül elmentünk bevásárolni a Jenny Lou nevével fémjelzett szupermarketbe. Csak egy kis alapvető élelmiszert, üdítőt, tejet, gabonapelyhet szerettünk volna venni, de mikor megkértek, hogy válasszak magamnak olyat, amit szeretnék, nagy bajban éreztem magam. A Coca-Cola az az az üdítő, ami fekete, és a piros címkéjén vannak a furcsa jelek, a Sprite az zöld üvegben, de ugyanígy. A narancslé oldalára narancs van rajzolva. Már átérzem Iasonas problémáját.

Tizenkettő körül hazaérve már csak az alvás maradt hátra a napból, de az makacsul ragaszkodott is ehhez az állapotához, így bár ezeket a sorokat otthoni idő szerint alig éjfél után írom, itt már süt a nap és javában bicikliznek a pici emberek alattunk az utcán. Picik, mert a hetediken vagyunk. Közben találtam egy jó kis XML szerkesztő programot, töltögetem a kedvenc sorozataimat a netről az esti csúcshoz képest igazi felüdülést jelentő, néha akár a 100 kBps-t is meghaladó sebességgel, és csinálom ugyanazt, amit otthon csinálnék ilyenkor. Ahelyett hogy ráedzettem volna a TV Maci utáni elalvásra.

3. Második nap, avagy Hol bújkáltok, csini Cicák?

Tekintettel a korai fekvésre, az ébredés is korán végezte ki az álmaimat. Balázs ismét zenével próbált ébreszteni, ám most egy picit rá kellett segítenie, mert jó turistához illően gyorsan immunizálódtam az idegen kórokozókkal szemben. Szóval délután 1-kor szükségszerűen fel lettem rázva, ugyanis a takarítónő nem merne bejönni, ha aludnék. Gyáva. Pedig nem kell félnie tőlem, negyven körüli hölgy. Bár tudom hogy ennek nem kellene semmit sem determinálnia. Mindenesetre a szoba csillog-villog, a ruhák ki lettek mosva, és csupa könnyed vidámság az élet a világnak ebben sárga a szegletében.

Mit ér a reggel reggeli nélkül? Balázs apukája elment üzleti útra, így ketten maradtunk, tehát reggelit is magunknak kellett csinálnunk. A szálloda melletti utcában leledzik a Far Away nevű nyugati étterem, oda néztünk be. Bár a kiírásban nyugati szerepel, az étlapon mégis csupa déli kaját véltem csak felfedezni – ez valószínűleg a nézőpontbeli eltérés kérdése. A szénégető módra készített tésztájuk egész jó, bárkinek, aki e sorokat olvassa, szívből tudom ajánlani a helyet, aminek különleges sajátossága, hogy a falait magyar zeneszerzők vígoperáinak plakátjai díszítik.

Taxival mentünk a Tiananmen térre, amiről a rongálásra kevésbé fogékony turista nem sokat tudhat meg, lévén az útikönyvből fehér hibajavítóval ki van húzva a 89-es mészárlás ténye. Viszont már az első hozzánk csapódó kínai lánytól megtudtuk, hogy ez a világ legnagyobb köztere. Ő még csak az angol tudását szerette volna gyakorolni, nem úgy mint a következő órában érkező fél tucat társa, akik pavlovi módon edzették belünk az óvakodj az esernyős őrült kínai nőtől, aki a művészeti kiállításra invitál érzést. Különben szép hely, középen Mao mauzóleuma, mögötte egy régi városkapu, előtte a minden országban egyforma munkásokat ábrázoló szobrok hada, a Nép hőseinek emlékműve (egy magas betontömb, mert az itt jól mutat), magasan lobogó lobogó, és bejárat a Tiltott városba.

A Tiltott városnak sajnos csak a második előudvaráig jutottunk, mert korán zár, mint amúgy minden, úgyhogy majd egyszer ha átálltunk az itteni időszámításra, vissza fogunk jönni. Egy teljesen más világot idéz, az idő annak ellenére megállt benne, hogy az évek alatt egyre több betonnal öntötte fel a műemlékvédelem, vagy hogy műfüves kosárpálya került kialakításra az udvarában. Igazi méretét akkor tapasztaltuk, mikor kívül a fala mellett sétáltunk el, cirka húsz percen keresztül. Tőszomszédságában, rögtön a körülölelő csatornán túl persze fémbodegák csúfoskodnak, miért is ne lássa a turista, hogy ilyen is van Kínában.

Városnézés.

Hazafelé jövet úgy döntöttünk, beugrunk pár helyre kicsit körülnézni, hogy mit is lehet itt vásárolni. Az első állomásunk a számítógéppiac volt, egy nagy épületben több szinten kis számítástechnikai butikok sorakoznak, a legkisebb – nevüket tekintve sok kínai jelből álló – bóvlit áruló cégecskéktől a legnagyobb gyártókig mindenki jelen van, és ami az európai ember számára meglepő, alkudni lehet az árakból! Lehet, hogy veszek majd gigás XD kártyát 10 ezer forintért, vagy 450 ezerért olyan laptopot, hogy minden ujjamat tízszer megnyalom utána. Wow. És ha valakinek kell fillérekért bármilyen átalakító, kábelhosszabbító vagy USB-s világítós ventillátor, akkor ide jöjjön.

Akit pedig a ruházkodás érdekel jobban, az ugorjon be az utca túloldalán színes fényekben pompázó latinbetűs plázába. Innen fogok Móninak kínai pólót venni (nem értem, miert nem jó neki az Ázsia Centerből), Edinának lampiont, a nem ennyire igényes többieknek legyezőt, gyöngyöket, giccseket es vicces elektromosan rázó tollakat, aminek a kipróbálásában volt szerencsém részt venni. Gyűlölöm azt az árus csajt. Volt szerencsém egy alkudozás fültanújának lenni, napszemüvegeket nézegettünk, Balázs számokat dobált kínaiul a boltos csaj irányába, aki húzta a száját, majd mikor ott akartuk hagyni, újabb felháborodott grimaszolás közepette belement, hogy két szemüveget vigyünk el olcsóbban, így lehettem gazdagabb egy Ray Ben és egy Oakley matricás napszemüveggel.

Programozunk, mert az jó :) Akár reggel 6-ig is..

4. Harmadik nap, avagy Jó munkához jó idő kell

Kelés: 16:00

Programozunk, kora estig.

5. Negyedik nap, avagy Vizsga a huszonötös szorzótáblából

A házvezetőnő már-már megszokott boxeres európai srácokkal történő riogatása és az inboxom kitakarítása után a korábbi állításaimra rácáfolásképp ismét elmentünk pizzázni, ezúttal egy bíztató nevű kínai helyre, a Pizza Buonába, ahol az otthoni ízeket idéző ebédben lehetett részünk. A helyi sörfelhozatalt is teszteltem, a Heineken-ízű Tsing Tao után most a Holstenre hajazó Yang Jint próbáltam ki, száraz torkom igen nagy megelégedésére. Már érzem, hogy el fogok hízni.

Taxiba vágódtunk, ő kivágódott az útra, és nekivágtunk a városnak, hogy egészen a válogatott giccseket áruló Gyöngypiacig vágtassunk. Az alagsorban halpiac bűzölgött, halakkal, rákokkal, tengeri uborkával, a sok kis kínai is úgy nyüzsgött körülöttünk, mint az akváriumok lakossága a vízben. Fúj. Remélem a fényképek nem lesznek büdösek.

A földszinten meglepő módon elképzelhetetlenül sok gigás USB-s meghajtók és iPod-hamisítványok vakították a parasztokat, nosza, kedvet kaptunk műszaki cikkeket vásárolni. Teljesen véletlenül összealkudtunk egy iPodot, vettünk egy rakás LED-es elemlámpát, fejlámpát, de lett ötszáz forintos fényképezőgépállványom és jack dugó átalakítóm is. Kár hogy ha elkezdesz alkudni, akkor már nincs menekvés, rád lett sózva az áru. Közben akarva-akaratlanul megtanulja az ember a huszonötös szorzótáblát, és csodálkozik azon, hogy otthon sokkal több forintba kerülnek azok a dolgok, amiknek az itteniek a gyártósor túlóráztatásából származó tökéletes másolatai.

Egy szinttel feljebb megkezdődött a ruházati orgia, igazából ide indultunk el, Balázs ruhák nélkül jött. Most értettem meg, hogy miért: fillérekért megkaphat az ember bármit, és még a büszkén viselhető márkajelzés sem hiányzik. Eleinte tiltakoztam az ellen, hogy nekem bármi is kellene, de amikor a 140 centis eladó kiscsaj a karomat kezdte rángatni, hogy tényleg vegyem meg 70 jüanért azt a Diesel cipőt, amit kinéztem magamnak, akkor végül beadtam a derekam. Valahogy úgy működik náluk a dolog, hogy az árus mond – azaz számológépen bepötyög – egy legjobb árat, a vevő bepötyögi a sajátját, ami körülbelül harmada-negyede a kínált árnak, onnan 10–20%-ot még sikerül feljebbalkudnia az eszelősnek mutatkozó, de az egészet kiváltképp élvező kommunista bizniszmennek, de utána a vevő úgy tesz, mint aki el akar menni, az eladó könyörög, a vevő elmegy, és katartikus befejezésképp az eladó utánakiabál: okay-okay, és mint ha semmi sem történt volna, a vevő visszasétál és fizet, arcán ugyanazzal a kifejezéssel, mint nálunk az első, egyetlen és alkudhatatlan ár hallatán. A nagy felindulásomban vettem még egy olasz nemzeti focimezt, az csak hasznos lehet, vasárnap úgyis megyünk megint focizni.

Még feljebb kezdődött a hely nevét adó gyöngypiac, ahol meg lehet venni a leggiccsesebb ékszereket például a lejjebb látott kimonókhoz. Ki kér? A legfelső szinten pedig rendes, és ránézésre nagy presztizsű ékszerüzletek árultak gyöngyöket, itt tudtuk meg, hogy úgy lehet megkülönböztetni a valódi és hamis gyöngyöket, hogy erősen egymásnak dörzsölve az igaziak kicsit megkopnak, és a kézhez érintve port hagynak, míg a műanyagok nem. Ki is próbáltuk, és fényképezkedtünk, ahogy a falakon lógó képek tanúsága szerint Erzsébet királynő és sok más ember is tette ugyanott.

Kint a párából alig látszott már ki a nap, az égbe papírsárkányok végtelen sora kapaszkodott, a felüljárón kalóz DVD-ket árult egy harcművész srác – idilli kép, kitűnő lehetőség fényképezésre. A piac elől induló taxisok is tudták ezt, ellentétben azzal, hogy hol van az a cím, amit mutattunk nekik, így négyszeres árat kínáltak. Gondoltuk arrébb megyünk kicsivel, hátha messzebb kevésbé látszik rajtunk, hogy turisták lennénk. Majd megpróbálunk erősebben sandítani. Egy csőtörés- és fekáliaszagú városrészen keresztülhaladva úgy éreztük, megérkeztünk a pénztárcamennyországba, aztán szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy itt is a kétjüanos taxik járnak.

6. Ötödik nap, avagy Nincs ki a nyolc kerekem?

Szeptembertől hokis edzések, én meg teljesen el leszek puhulva addigra. Hát ezt nem engedhetem! Görkorira fel! Kis hátizsák, térkép, fényképező elő, napszemcsi a fejre, utolsó pillantás a tükörbe, Peking, jövök!

A térkép segítségével szerencsére teljesen egyértelmű volt, hogy merre van a sétálóutca, ahova enni indultam. Viszont sajnos egy iránytűvel kevesebbem volt, mint lehetett volna, így – nem tudom hogy a buzgó fényképezésnek, vagy a biciklisek és nézelődő emberek kimondhatatlan örömöt okozó fricskázásának köszönhetően – sikerült elszámolnom, hogy a tökéletes négyzetrács alakú, tehát hihetetlenül bonyolult úthálózaton hányszor fordultam kilencven fokot. És miután szintén felsőfokú jelzővel leírhatóan távol éreztem magam a célomtól, elkezdtem kérdezősködni. Szerencsémre kétféle ember létezik, aki tud angolul és aki tudja, hogy merre van a sétálóutca, ám ezek közös halmaza elsőre épp olyan üresnek tűnt, mint a gyomrom. Végül egy kedves fiatal pár útba igazított: a legjobb, ha metróval megyek. Én ellenkeztem, és megkérdeztem, merre menjek, ha mindenképp gurulni szeretnék. Ez lett a vesztem, tájékozódási képességem csúcsán ismét rossz fele fordultam, ezúttal azonban teljes 180 fokkal. Ejnye.

A frissen épülő felhőkarcolók még a belvárost is tarkítják, így nem éreztem magam elveszve, azonban az épülő körgyűrű, a szennyvízfolyó és a rohadó falú bodegák már egészen a külváros érzését keltették bennem. Igen, a hídon egészen biztos nem kellett volna átjönnöm. Újabb pánikhullám után már azt a tanácsot kaptam, hogy fogjak egy taxit, azonban ennél sokkal hiúbb vagyok, megmutatták hogy hol vagyok, kitaláltam, hogy ha egy másik hídon át visszajutok a kiinduló szárazfölddarabra, és kicsit tovább megyek, akkor akár műemlék templomokat is nézhetek, a végén sajnos annyival kellett beérnem, hogy európai kaját kaptam egy Mekiben.

A térkép innen egyenes utat mutatott az ismerős környékig, keresztben egy fekete vonallal, ami egy várfalnak bizonyult. Áthatolhatatlanul tornyosult a görkorizni tilos felirattal ellátott park mögött. Megkerülve a fő vasúti pályaudvarnál találtam magam, az előtte fekvő téren várakozó, ácsorgó, fekvő, alvó, játsző, kéregető, életüket élő emberekkel. Iszonyat sokkal. Magabiztosan haladtam tovább a szálloda felé, ismerős épületek mellett haladtam el – egy darabig. Aztán besötétedett, és újabb órámba telt, míg találtam valakit, aki cirka három háztömb távolságból jó irányba tud fordítani. Köszönöm az elismeréseket. Kellene egy GPS vevő. Küldjetek pénzt.

7. Hatodik nap, avagy Hol is aludt a császár?

Téli palota.

A fülledt melegben hát persze hogy vízpartra jár a nép, nincs ez másképp itt sem, irány a Beihai park. Rendben, nem tökéletes, a tó kicsit mesterséges, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a közepén úszó sziget, ami a véletlen pont annyira lóg ki a vízből, mint amekkora a tó. Stílusos módon ha már nem voltak képesek elhordani a földet az építkezés befejezése után, felhúztak rá egy dagoba osztályú templomot is, ahova sok helyi járhat friss levegőn való lelki épüléssel eltölteni a délutánjait. Bár a fürdőzés tilos (nem is mernék belemenni ebbe a vízbe), rengeteg az ember, köszönhető ez a kapitalista módra burjánzó vízibicikli-kölcsönzőknek. Nosza, kértünk is egyet, és a tó közepére evickéltünk, hogy ott elkezdhessem rituális elmezavaromat a korábban vásárolt palackozott jégtömb felolvasztására tett kísérlet közben. Kifele menet ismerős főtt kukorica-illat kezdte el csiklandozni az orrom, itt szembesültem úgy igazán a ténnyel, hogy ez a fura nép mindent édesen szeret, a hókadt cső kukorica akár cukortömb is lehetett volna. Hogy mondják kínaiul, hogy só?

Hatalmas örömömre este ismét focizni mentünk, ezúttal honvágymentesítő módra. Sok-sok magyar jött össze a pályánál, nagy volt az izgalom. Egy német idegenlégiósokkal kiegészített csapat ellen vonultunk csatába, valahogy sokkal élvezetesebbnek találtam, mint a helyiekkel történő labdakergetést. Igen, néha kicsit lemaradtak a labdákról, és a nagyranőtt német felsővezető bácsi is nyöszörgött, amikor meg-megpöcköltem a bokáját, de kérem szépen ilyen a foci, tessék ezt szeretni. Lesz valami bajnokság is a következő pár héten, a tulaj örül, hogy sokáig maradunk az országban. Ilyen szemmel élvonalbeli futballmenedzser lehetne.

8. Hetedik nap, avagy Ha négyet veszel, olcsóbb

Balázs újfent kifogyott a ruhákból, úgyhogy elindultunk bevásárolni, családostul. Persze nem kispályásan játszanak, csöppet belelendültek, és egész évre vásároltak. Mondjuk ilyen árak mellett lehet hogy én is így döntenék, kár, hogy teli bőrönddel jöttem. A magyar háziasszonynak az Ázsia Center után lehet nem jelentene újdonságot a Ya Show ruhapiac, én azonban elcsodálkoztam, hogy lehet négy emeletet megtölteni nyitott butikokkal, és ezek hogy élnek meg, ha mindegyikben ugyanazt árulják.

Szerencsénkre mindnek mi voltuk az első vásárlója, kissé hihetetlenül így a délután közepén, és mint ilyen, óriási kedvezményeket ajánlottak. Péter azonban nem most jött le a kínai falvédőről, az árusok megélhetését veszélyeztető módon kezdett alkudozni, végül így lett két csini kínai női felsőm, sőt, majdnem a kislányt is elhoztuk, akit megkértünk rá, hogy próbálja fel a kedvünkért – este megerősítést nyertem, hogy nem az igazi, ha én próbálom fel az ilyesmit. Összehaverkodtunk egy nagy meglepetésünkre angolul és olaszul is beszélő sráccal is, akivel fényképezkedtem is, hogy később le se tagadhassam, hogy milyen helyekre járok vásárolni. Jáj.

Balázs vett vagy négy farmert, az apukája is hozott magával egy csomó nadrágot, amiket jól leadtunk a ruhaszervízben, ahol méretre igazították mindet, amíg mi körbenéztünk. Sikeresen rámsóztak egy egész jól álló farmert, szintén fillérekért, mindössze annyit kellett tennünk, hogy alsónadrágban fényképezkedtem egyet a butikban, míg Péter diktafonra beszélt angolul. Ezt hívják természetbeni fizetésnek?

Este a Schiller's nevű német eredetű helyen vacsiztunk, igyekeztek rántott sajtba fojtani, bátran álltam a sarat, viszont annyira elegem lett az európai konyhából, hogy lassan ki kell próbálnom a helyi ételeket is. A fő fogás után desszertképp egy néni kalóz DVD-ket ajánlott, körülbelül egy órán át válogattunk: 46 filmmel és 20 körüli zenés CD-vel indultunk haza. Mit lehet tenni, hét jüan volt darabja.

9. Nyolcadik nap, avagy Mi csípi a szemed, erős legény?

Kolostor.

Hutong-túra.

Thai étterem.

10. Kilencedik nap, avagy Nyalogatom amim van, a sebeimet

A közmondásban elásott arany megleléséről ismét lemaradtam, Balázs a délutáni hokis film kapcsán ébresztett csak fel 3 körül. Ebből megtudtam, hogy 1980-ban lett ismét olimpiai bajnok az akkor már húsz éve sötét napokat élő amerikai jégkorong-válogatott. Hasznos infó.

Az előző napi vizes műfüvön bevállalt focitól – képzavarral élve – tenyérnyi vízhólyaggal díszelgő talpam meg is érdemelt egy nap pihenést. Így városnézés helyett a hazai viszonyokról informálódtam, híreket olvastam, cseteltem, tudomást szereztem az egyetemi lőtéren történtekről, sajnálkoztam, majd kalandos életem papírra vetésével folytattam az egyszemélyes valóságshow-mat, behozva így a három napi lemaradást, amit az izgalmas események és csodálatos látnivalók hada generált.

Este vettük csak a fáradságot, hogy kimozduljunk egy kicsit, mégpedig korgó gyomrunk parancsoló szavára. A tegnapi thai konyha éretlen gyümölcse után hawaii pizzára vágytam, amit a már jól ismert Buonában valóra is sikerült váltanom. Nyamm. Imádlak, Európa!

Hazafelé elsétáltunk a helyi diszkó-korzón, ahol szórakozóhely szórakozóhelyet követ, előttük hihetetlenül drága autók, a befele sétálgató lányok meg – hölgy olvasók, ne figyeljetek – hazai mércével mérve is csinosak voltak. Balázs elmondása szerint gazdag kínaiakra és jóképű külföldiekre vadásznak. Lehet, hogy egyik este kedvet fogok kapni táncolni. Csavard fel a szőnyeget!

11. Tizedik nap, avagy A tévében legalább nem esik

Már akkor esett, amikor ébredtem, így nem voltak nagy elvárásaim ezzel a nappal szemben. Nem csalódtam, tényleg elmosta a városnézési terveinket az eső.

Kültéri elfoglaltságok helyett megnéztük Az utolsó császár című Bertolucci-filmet, ami amellett, hogy csupa olyan helyen játszódik, ahol az elmúlt napokban jártunk, elmeséli az utolsó császár életének fordulatos történetét; mindenkinek kötelező, akit érdekel a keleti kultúra és kíváncsi arra, milyen változások történtek a világháborút megelőzően és utána.

Majd a Dr. Dolittle harmadik folytatása után elkezdett korogni a gyomrunk, nem merészkedtünk messzire, kipróbáltuk a helyi konyhát. Az étterem nagyon is elegáns, ha nem mi lettünk volna az egyetlen vendégek, akkor simán kinéztek volna minket onnan. Az izgalmakban bővelkedő nap végét megnyugtató szieszta zárta, újabb filmnézés és hosszú, pihentető alvás.

12. Tizenegyedik nap, avagy A mennyei Mennyei templom

A tegnapi esőnek nyoma sem kellett volna, hogy legyen mára, ám a 30 fokos éjszaka és a 100%-os páratartalom párharcában az utóbbi győzedelmeskedett: még mindig mutatkoztak tócsák az utcákon, és levegő helyett meleg, nedves párát kellett belélegeznünk.

A Mennyei templomhoz indultunk, ez volt az a hely, hol a császár a jó termésért és hasonló magasztos célokért áldozatokat mutatott be a kilenc menny istenei számára. A számszimbolika felfedezhető az élületek kialakításában is, a három szintesre emelkedő kör alakú kőoltár padlózatán kilenc sávban helyezkednek el a kőlapok, és az eddig látott egyik legszebb templom is kilencszer olyan messze van, mint az ember szeretné. Van még visszhangos fal, ami – ha közel lehetne menni hozzá, ugyanis felújítás alatt áll, mint körülbelül minden látványosság a városban, konstans – szóval ami – meglepő módon – arról nevezetes, hogy a fal mentén a hang sokkal jobban terjed, mint az ember várná, és a középen elhelyezkedő épület túloldalán is hallani lehet (lehetne), amit a játékos kedvű turista mond.

Maga a műemlékkonstelláció egy nagy parkban lakik sok-sok év óta, 800 éves ciprusok veszik körbe a templomokat. Az arborétum az igazi kommunista fajtából való: mindenen, ami él, rendszám van elhelyezve, ha pedig még további szellemi értékkel bír, akkor jól be is van kerítve. A parkba egyébiránt rengeteg helyi is jár, akik nem feltétlen a templomok iránt kismilliomodszor felébredő kíváncsiságuknak tesznek eleget, hanem kártyázni és sakkozni járnak ki a természetbe.

Az emberek egy nem elhanyagolható hányada – főleg az ötvenes-hatvanas, a szégyenérzeten már rég túllépett korosztály, akiknek az identitását nem az határozza meg, hogy ki hogy látja őket – a park speciális szolgáltatásait is igénybe veszi. Távolról, első pillantásra úgy tűnt, mintha a margitszigeti játszótér típusából rendelt volna valaki egy példányt, és jóllakott óvodásokat vezéreltek volna bele felelősségteljes kisdobosok, közelebb menve azonban kiderült, hogy egy sportparkról van szó, amelyből néhány kisebbet már láttunk a városban mászkálva is: különféle testedzésre használható, szigorúan vasból készült berendezések, meglepően EU-konform padlózaton – nosza, ezt is ki kell próbálnunk! Nem, a néniknek-bácsiknak nem mehet jobban.

Nem tudom, hogy a levegőt nehezen lélegezhetővé tevő nedves pára csapódott le hűvös testemen, vagy úgy izzadtam, mint egy három műszakot végigdolgozó kimerült igásló: mikor először leültem az esti tollasparti alatt, azt vettem észre, hogy több milliméter vastag vízréteg fedi a testem, alólam pedig literes tócsa pislog fölfele. Nem, annak ellenére, hogy minden idegszálammal és izzadságcsatornámmal a játékra figyeltem, nem alkottam kiemelkedőt; a tizenhat egymás melletti tollaspálya állandó kihasználtságban üzemel, és ezzel korrelál, hogy a kínaiak megszégyenítően jól játszanak. Végül két lánnyal sikerült a sport szemszögéből nézve kiegyensúlyozott, különben mókával és kacagással – ügyetlenkedéssel – teli játékot összehozni, aminek köszönhetően még élveztem is ezt a szívemtől igen távol álló sportot. Egyik nap el kell mennünk egy jégpályára korizni, a büszkeségemnek szüksége van a villogásra, a fülemnek pedig a karistolás megnyugtató hangjára.

13. Tizenkettedik nap, avagy Vérkabócák Kis-Velencében

Nyári palota, vizes utca.

Illatos-hegy.

Egy futás-taxi-futás kombináció után... Foci-bajnokság.

14. Tizenharmadik nap, avagy Végre, ez Kína!

Nincsen öröm üröm nélkül: a várva-várt nap keserűen kényszerű korán keléssel indult. Tizenegy órára jött értünk egy sofőr, aki a körülbelül nyolcvan kilométerre levő Mutianyu városkába vitt el minket, feltehetően mit sem sejtve a szó magyar eredetéről. Világuralom. A hely egyébiránt a Nagy fal tövében fekszik, így tarthatott számot érdeklődésünkre.

Az oda vezető út látványosságai közé lepukkant vidéki házak és az éhes kamionsofőrökre specializálódott vendéglátóhelyek tartoztak, megbolondítva néhány szeszélyes hegycsúccsal, melyeken már a fal romjait kezdtük kutatni, sikertelenül.

Végül megérkeztünk Mutianyuba, ahol egyenes út vezetett a turisták autóival rokkanásig megtöltött parkolóba, onnan kis bazársor vezetett fölfele, majd lépcsők, jegypénztár, tevekölcsönző (bár nem értem, hogy férne be a teve a libegőbe), felvonó jegypénztár – ott kérnek pénzt, ahol tudnak, vadkapitalizmus uralkodik –, még több lépcső, kis tojás alakú négyszemélyes, kábelen lógó kabinok – ez az, ez kell nekünk. És nekem, a tériszonyommal, amiről szerencsére megfeledkeztem, mikor két csinos turistalány szállt be egy kocsiba, két helyet üresen hagyva, ám a figyelmes és rutinos személyzet észrevette, hogy érkezik a következő, amiben mennyivel több helyünk lesz már, úgyhogy arrafelé tessékeltek.

Nagy recsegés-ropogás, szélsüvítés és jajveszékelés után megérkeztünk a hegygerincre, a fal tövébe. Az építők szemében feltehetőleg még magasabbnak tűnő csúcsról gyönyörű táj tárult elénk, az éjszakai mennydörgős-szeles-záporos vihar eltüntette a ködöt, és így addig láthattunk el, ameddig a szem ellát, a végtelenbe, és tovább. Körülöttünk minden irányban hegyvonulatok, élénkzöld erdők és kopár sziklatáblák, néhány hegy csúcsát felhők nyaldosták, megint másokat nem a természet alkotta, ám mégis odaillő taraj díszített: a fal száz kilométereken keresztül vonul végig a hegygerinceken, hol elágazva, hol kissé romosan, egymástól néhány percnyi sétára őrtornyokkal szakaszolva.

A hidegnek számító 20–25 fokban elindultunk a fal tetején az egyik irányban, hol futva, hol lépcsőkön lihegve, hogy újabb és mindig újabb őrtornyokat nézzünk meg, némelyik tetejére lépcső vezet fel, lenyűgöző kilátást nyújtva, mely láttán az ember elképzelhetetlenül kicsinek érzi magát a természet és a fal halhatatlan építőinek kitartása tükrében. Majd ezt az érzést fokozandó, egy sokszáz fokos lépcsőnek veselkedtünk neki, aminek a végére alább is hagyott a többi turista lespritelése iránt égő vágyunk, zihálva, de büszkén értünk fel a magasból letekintő egykori őrhelyre. Itt véget is ért sajnos a fal látogatható szakasza, romos, omlott lépcsők következtek, hatalmas tiltó táblákkal, anakronisztikus térfigyelő kamerával és hatalmas antennákkal: a Nagy testvér figyel, még a Nagy falon is.

Még nagyobb erőbedobással indultunk vissza kiindulási helyünk felé, így nyújtva további élményt a fal mellett immár két idióta, futóversenyt rendező turistán is remekül szórakozó többi látogatónak, akik száma ezen a nehezebb terepen meglepően alul maradt az autók számából becsült várakozásainkkal szemben, csak a kitartóbb urak és feszesebb fenekű nyugati hölgyek merészkedtek erre.

A felvonótól a másik irányba haladva sétagaloppnak tűnt az egész, főleg egyszerűbb volt, miután egy-egy flakon jeges víz borsos árával is könnyebbé tettek bennünket. A látvány csak annyiban változott, hogy elszaporodtak a fényképezőgépüket bután és iszonyat lassan kattintgató kínaiak, akiknek megrögzött szokásuk, hogy a fényképeken vigyázzban állva vagy a győzelem jelét mutassák, vagy mutató- és hüvelykujjukat összeérintve fejezzék ki, hogy mennyire szép is a táj, ha már az nincs rajta a képen.

Újabb kiadós séta után elérkeztünk egy újabb felvonóhoz, ez nyitott volt, inkább a mi Libegőnkre hajazott. Szerencsére tériszony helyett izgatottság vett erőt rajtam, hiszen a kötélpálya alatt nyáribob kanyargott hosszan. Fantasztikus élményben lehetett volna részem, ha pont akkor, amikor a bobra felülni készültem, nem kezd el szemerkélni az eső, és nem állítják le az egész bizniszt, mintha világvége közeledne, de sajnos így tettek, és mehettünk visszaváltani a jegyünket. Ezzel együtt a kitörő örömömet félelemre és reszketésre cseréltem, úgy szorítottam a libegő karfáját – ahogy szoktam ilyen helyzetekben. A bobot üzemeltető személyzet vagy nagyon tapasztalt lehet ezen a téren, vagy hallgatták a rádióban az időjárás-előrejelzést, de mire leértünk a hegy lábához, az ártalmatlannak tűnő esőcseppekből igazi monszun nőtte ki magát, leszakadt az ég, és még a bazársor sátortetői alatt sem voltunk biztonságban. A kocsiig megtett két méter alatt bőrig áztunk, majd szűk három óra alatt haza is érkeztünk.

Este a tűzkeresztségen is átestem, az étterembe indulás előtt pálcika-gyorstalpalón vettem részt, majd autóba ültünk, hogy elvegyék a kínai-kaja-szüzességemet. Már épp ideje volt! Egy nagyobb magyar társasággal mentünk vacsorázni, idősebb és fiatalabb utaskísérő hölgyek és már nem annyira fiatal gyermekeik társaságában. A szezámmagos és mogyorós csirkét mindenkinek ajánlom, a hazai vonásokat viszont látni epedve váró sorstársaknak a helyes magyar lányokat is; amiről pedig úgy tűnik, hogy tíz perce még mit sem sejtve a vízben lubickolt a szerencsésebb társaival, azt is érdemes kipróbálni, csak pozitív csalódás érheti az embert. A pálcikával evés egészen magabiztosan ment már két korsó sör után is, voltak, akik előtt sokkal tarkább volt az asztalterítő. Végül egy félresikerült mozdulattal a zsebemben landoltak – szuvenír!

15. Tizennegyedik nap, avagy A kis Vuk újra kísért

A pekingi látnivalókat vizuális gyomorsavunkkal mind megemésztettük, így ideje volt odébbállni. Kapóra jött, hogy Péter cége traininget szervezett Kunming városában, ami egyébiránt a Szecsuántól délre fekvő Yunnan tartomány fővárosa. Előzetes érdeklődésünk és Google barátunk megkérdezése után arra jutottunk, hogy bár magában a városban nem sok látványosság található, azonban a környékről azt írták, hogy lenyűgöző látványt nyújt, úgyhogy utazgatni fogunk egy kicsit ott is. Az aggódó szülők megnyugtatására írom, hogy ha valami bajom esne, semmi ok aggodalomra, hiszen ez volt (volt?) az ópiumtermelés fővárosa is.

Mindennek előfeltétele azonban a praktikus pakold-be-a-bőröndödet című társasjáték és egy három órás repülőút, melyre tapasztaltan ismét gyógyszer-kúrával készültem. A gépen eleinte ezt fölöslegesnek éreztem, nagy meglepetésemre élveztem a kilátást – másra nem is nagyon volt lehetőségem, ugyanis ezúttal sem Varga Gáborné ült mellém, bár legalább most Balázst kaptam, aki tud írni, olvasni és emberi nyelven beszélni.

Várakozásaimmal ellentétben nem egy Ming-dinasztia korabeli faluban tett le minket a repülő, hanem egy nyüzsgő, színes fényekkel teli városban. Az időjárás is barátibb itt, köszönhetően a kétszáz méterenként egy fokos szabálynak így ezersokszáz méter magasan csak 25 fokot mutatnak a környezetbarát higanyszálak. A közlekedés néhány lóerővel modernebb, nagyon sok ember választ kerékpár helyett robogót vagy a hetvenes években szebb időket megélt, azóta kicsit lehasznált kismotort. Különben ha valaki a megélhetés szélére sodródna és van egy kis ezermester beütése, húzzon túrabakancsot és sétáljon el ide, motorfelépítmények készítéséből egészen biztosan nagyon jól meg lehet élni: motoros riksa, tehermotor, motorból készült autó – viszik mint a cukrot.

A hotel elegáns, szép kis két ágyas szobát kaptunk Balázzsal, köztük ötven centivel. Az íróasztal fiókjában óvszert találtunk. Jó lesz. Szereltünk egy kis internetet, mert anélkül nem élet az élet, aztán egy kis tévénézés után alvás: iszonyatosan korán kell kelnünk, tízig szolgálnak fel csak reggelit.

16. Tizenötödik nap, avagy Műanyagfalva lakói

Skanzen.

Nyugati-hegyek.

17. Tizenhatodik nap, avagy Madár? Repülőgép? Nem, ez Szupermen!

Kőerdő.

Hazafelé ugyanazon az úton jöttünk, mint amit a Kőerdő felé vezető irányban is koptattunk, azonban azokat a boldog órákat mély és édes alvással töltöttem. De ha engem Szundinak nevezel, akkor Balázs Morgó, nem elég, hogy lázat és megfázást képzelek be magamnak, ő ezt gonosz módon nem képes elhinni, szerinte az ő homloka a melegebb. Persze, mert sütteti a napon. Véresen komolyra fordítva a szót, tényleg jól megfáztam és folyik az orrom rendesen, persze ez utóbbit a helyiek mintha nem tudnák mire vélni, vagy nem tudják, hogy mit is csinálok – amit azért nehezen tudnék csak elképzelni –, vagy csak azt nem fogják fel, hogy igenis megfázhat az ember harminc fokban is, elkaptam egy kis légkondibetegséget.

Tehát hazafelé egy vidéki kis úton jöttünk, mert bár bizonyára volt a közelben autópálya is, hiszen csak rozsdamarta kézzel barkácsolt teherautókat előztünk meg, a kínai ember kerüli a fizetős utakat mint vak ember a pantomimszínházat. Viszont ennek a ténynek köszönhetően láthattunk az útszéli erdőben legelésző lovakat, rőzsehordó nénit, hőerőművet, mindenféle, szerintem kindertojásból összerakott járműveket, és 150 méterenként szellemlakta gigantikus benzinkutakat, ahol nem csak a népsűrűség alacsony, de a kínált oktánszám is: 90–97-ig terjedt a kiírás, azonban az utóbbi nem volt kapható. Azok a kínaiak, akik megengedhetik maguknak, persze hogy nem erre járnak. Az út mentéről az autószerelő műhelyek sem hiányozhattak, forgalmuk a járművek korával arányosan óriási.

A városba visszaérve kérésemre európai kaja után néztünk, így kerültünk a frekventált, az országban meglepetésemre jelen levő Wal-Mart mellett található KFC-be, ahol azért persze a csirke fűszerezése kicsit a kínai konyhára hajazott, de megnyugtató jóllakottságot sikerült végre elérnem. Amíg ettünk, Eric elment mosóport venni a hipermarketbe, majd a szálloda előtt ICQ-számot cseréltünk: kell a protekció, ha esetleg visszatévednénk valamikor. Felkészülésképpen a továbbiakban várható hányattatott sorsomra, este még egy pizzát is bevállaltam, majd az elmaradhatatlan sorozatnézés után erőtt vett rajtam a kimerítő séták után jól eső álom.

18. Tizenhetedik nap, avagy Otthon, édes otthon

Reggel vettem egy forró fürdőt, első alkalommal, mióta Kínában vagyok, így megtört lelkem egy kicsit sikerült regenerálnom. Persze a Sláger Rádió bömbölő zenéje hiányzott mellőle, de így is frissnek és bármire késznek érezhettem magam ismét. Bibliai párhuzam teljes hiányában elfogyasztottuk az utolsó reggelinket, a megszokott fánk-szőlő kombináció után két óránk volt összepakolni és valóságsókat nézni a tévében. Van még mit importálnunk, semmi félelem! Egyébiránt láttunk a televízióban extrém görkoris versenyt is korlátokkal, félcsövekkel és sárgábbnál sárgább résztvevőkkel, akik feltehetőleg nem az egymás iránti irigységtől kerültek ilyen állapotba, hiszen a sportág itteni megítélése körülbelül a gyengénlátók számára rendezett fedettpályás távolnézéséhez hasonlítható, és mint ilyen, a résztvevők is inkább az elemekkel versengtek, mint egymással.

Félig kicsekkoltuk a szállodából, a cuccainkat Péter szobájában parkoltuk le, majd elindultunk gyalogszerrel várost nézni, a fényképezőgép optikáján keresztül. Ugyan féltem, hogy elképzelhetetlen módon el fogunk tévedni, de Balázs önbizalma kifogyhatatlan, így tanácsom ellenére többször is az aktuális útról történő veszélyes letérés mellett döntöttünk. Az unalomig ismételhetném a városban cirkáló biciklisek és motorosok számát, tehát így is teszek. Láttunk viszont kiscicát és kiskutyát is, meglepő módon bíztató távolságban mindenféle étteremtől. Sétánk egy kézműves negyeden is átvezetett: láttunk biciklijavító műhelyt, asztalost, aki körül elöl-hátul praktikusan nyitott nadrágos csemeték rohangáltak, de bádogos hölgyet is – nőparadicsom: teljes emancipáció.

Számomra hosszú és egyre reménytelenebbnek tűnő bolyongás után találtunk egy parkot, közepén egy szép tóval, a tó közepén már ismert okokból szigettel. A tóban kacsák úszkáltak, amiket a tévében látott információk szerint nem szabad megsimogatnia a kisgyerekeknek, hanem helyette origami madarakat kell hajtogatniuk Jackie Channel. Volt egyszemélyes utcai sütöde, egy szál grillezővel egy tér közepén, nagyon kívánatos, pálcikára fűzött fűszeres húst pirított, ha nem vesztettem volna el korábban édes és ázott főtt kukoricával az utcai étkezés-szüzességemet, most minden bizonnyal feladtam volna álszent prűdségemet, így azonban a katarzis elmaradt a jóízű falatok rágcsálása után. És igen, a tó az a tó volt, amiről azt hirdették, hogy a hotel tövében van, és gyönyörű kilátás van rá a huszonegyedik emeletről. És tényleg. Balázzsal menjetek tájékozódási versenyre. De komolyan. Néha még GPS is van nála. Beépítve.

A reptérre egy kis Oprah Show-n kiélt szemrágógumizás után indultunk, mint pár napja, minden igyekezetem ellenére most is jól megcsipogtattam a biztonsági kaput: vagy a nadrágom gombjai készültek a repüléssel inkompatibilis anyagból, vagy a vasháztartásom van a csúcson. Utóbbit azonban lelkiismeretes megfontolás után kizárnám, hiszen annak ellenére, hogy különösen élvezem az itteni ízeket, három kilót fogytam mióta megérkeztem.

A repülőre sem a konyha miatt szálltam fel, sőt, igazándiból egyáltalán nem akartam felszállni rá. A Daedalon bennem volt ugyan, de a bátorság már rég kiszállt az inaimból is. És bár a jegyem az ablak mellé szólt, és felkészültem a legrosszabbakra, meglepetésemre inkább a fényben táncoló felhőkben, majd később a naplementében gyönyörködtem. Amennyiben ez lenne a naplóm utolsó sora, úgy tudatnám a kedves érintettekkel, hogy bár lezuhantunk és mind szörnyű halált haltunk, de mindeközben boldog voltam, mert leküzdöttem a repülés iránti viszolygásomat.

19. Tizennyolcadik nap, avagy Vissza a régi kerékvágásba

Arra az esetre, ha az újabb cím puszta jelenléte nem árulta volna el a titkot, épségben megérkeztünk, kint 35, bent 26 fok van, kitűnő idő vásárlásra. Valójában görkorizni szerettem volna már időtlen idők óta, de mivel a többiek szükségletei úgy is keresztbe húzták a számításaimat, jobb pozitívan fogadni a keserű, álnokul hátba szúró valóságot.

Számítástechnikai kütyük vadászatára kerekedtünk fel, és mivel a téma engem is lázba hozott, élvezettel és élénk figyelemmel néztük végig az üzletek fogyni nem akaró sorát a számítógéppiacon. Mit vettünk.

Schiller's.

20. Tizenkilencedik nap, avagy Még több bolt

Délelőtt Péter irodájában folytattuk a városnézést. Erőművek hűtési rendszereit tervezik és építik meg, hétvégén viszont csak papírokra pecsétet nyomkodni járnak be, így a verejtékes munka közben jutott idő egy kis idegenvezetésre is, ami során megtudtam, hogy is működik az ilyesmi, majd az okosodás után tovább álltunk, meglepően vásárolni.

Tehát ruhát indultunk venni, mert Balázs még mindig nem készült fel teljesen a tél fogcsikorgató hidegére. Pulcsik és pulcsik hadát tömtük a kocsiba, alkudni még mindig vicces, nézelődni kicsit unalmasabb. Így kényszerültem a – feltehetően az atlétikai verseny miatt itt levő – sok-sok külföldi néni miatti nyakforgatásra, amitől remélem nem lesz izomlázam.

De amitől biztos lesz, az a két focimeccs, ami este következett. Az egyik csapat volt pekingi játékosokból állt, így a bizniszmen-válogatottal súlyos vereséget szenvedtünk, hasonlóképp a huszonéves technikás afrikai elitalakulattól, így fülünk-farkunk behúzva és csontig izzadva mentünk vacsorázni, hogy ott a puha plüss-foteleket a következő vendégek számára előnedvesítsük, és így tegyük felejthetetlenné az estéjüket.

21. Huszadik nap, avagy

Kicseréltük, ami rossz volt.

Vacsi Sophie-val.

22. Huszonegyedik nap, avagy

Görkori.

Jégkori Sophie-val.

23. Huszonkettedik nap, avagy

Utolsó nyögések.

Hazarepülés.