Kesztyűbáb

Varga Gábor, 2011. július 26.

Üres kesztyűbáb nézi hideg tekintettel, ahogy ócska csillagok potyognak az égből. Felparázslanak, csóvát húznak, majd fodros hullámokat hajtanak az éjben. Gombszemében lemondás és a piszkosfehéren ragyogó Hold tükröződnek; még tegnap este hoztam ki ide a folyópartra. Velem voltál, kezünk rég elfeledett mesevilágba csókolt életet, s egy pillanatra miénk volt a minden. Most semmim sincsen.

Egyedül fekszik a harmatossá váló fűben, pedig tőle pár lépésre tűnődöm én is. Kavicsokat dobálok a csendesen hullámzó vízbe: gondolatban követem őket, ahogy elsüllyednek, majd szomorúan bolyongani kezdenek a fenéken. Vajon merre járhat most? – kérdezi váratlanul a báb, de közben nem mozdul, az eget nézi. A királylány nem jön már vissza – válaszolom neki fennhangon, de még a Hold öreg arcára is a hinni nem akarás fintora ül ki, majd lassan ráncos tenyerébe hajtja fejét. Az éjszaka egyre sötétebb, az emlékezés örvényként kavarog a fekete víz felszínén, és a kavicsok, amikkel meg lehet riasztani, kíméletlenül kezdenek elfogyni.

A kesztyűbáb lazán felvarrt gomb szemével vágyakozón néz az Andromédára. Közben lassan megérkezel, de ő még nem vesz észre: csendes lépteidnél hangosabb a folyó moraja. Éjfél után tizenkét perccel a vállam forró kezeddel végigsimítod, és az elsuhanó hullócsillagot követve tekinteted édes csókot lehel a nyakamra.

A hátad mögött pedig, a másik kezedben – kacsint fáradt szemével a Hold – ott a királylány. A két gomb megtelik mesebeli élettel; a folyóban csobban egy hal, és a távolban ropogó tábortűz mellett a tű és cérna szuszognak.