Júlia halott

Varga Gábor, 2006. szeptember 12.

Szenvedély és szenvedés szavak összemosódnak, a sors fonalát keserű ujjak sodorják. Kezed még mindig a tőrt szorítja.

Szemedben elmerülve bizarr nyugalom kerít hatalmába, értelmetlen bármely mozdulat. Az óra homokja menthetetlenül folyik ki ujjaim közül.

Szemed sarkában könnycseppet vélek felfedezni.

Miért? – kiáltanék, de torkom néma, mellkasomat a föld súlya nyomja.

A vérvörös bánat az örökkévalóság óceánjába hullva is könnycsepp marad, soha fel nem száradó könnycsepp.

A nap korongja véres csatát vív a sötétséggel. Leszállt az est. Júlia halott. Én még róla álmodom.