Hajótörött

Varga Gábor, 2008. május 12.

Eszméletlenül hánykódik a dühös tengeren. Egy apró darab még épen maradt reménybe kapaszkodik. Négy napja történt a baleset, azóta lebeg a mennyek és a sötét mélység között. Szemét néha ki-kinyitja, erőt vesz magán, és a horizontot kémleli. Kikötők, magas hegyek tűnnek fel, halászhajók közelednek. A szája kiszáradt, szomjazik. A sótól szikes nyelve sem érez már ízt. Tüdejében fullasztó a víz.

Percek kérdése, és elnyelik a habok. Magához térve kétségbeesetten csapkodni kezd, pánikolva levegőért kap, vizet kortyol, köhög hangosan. Senki sem hallja. A tenger unott morajlásában elvész a sikoly.

Egy eszméletlen testet dobál a dühös tenger, de alábbhagyni nem mer: fél, míg él az ember,

ki habját büszkén szelte, súlyos bilincsbe verte, erős hullámait rabszolgává tette.

Szerelme nevét kiáltja. Rémülten tekintget körbe, de végtelen mély feketeség vakítja el. Majd halkan a mélybe merül. A partra sodródó holttest már alig felismerhető, de az érzés az arcán tisztán látszik.

A lány a temetésen kísértetként volt jelen. Megfagyva állt az élő emberek között. Egy rózsát dobott a koporsóra, majd a pap gyilkos szavai után végleg lehunyta szemét a föld a fiú fölött. Gyászruhába öltözött, s az ég határára költözött.