Egyedül

Varga Gábor, 2009. január 6.

Hideg, meztelen testével bújt hozzám a magány. Pedig többen voltunk a szobában. Kint az utcán csend volt, bent a vacsorához készülődtünk. Olívabokrok illatát éreztem. A számban lenyelt kérdés íze keserítette meg a hangulatom.

Ne sírj! - mondta az asztal túloldalán ülő gyertya, aminek elhaló fénye vigasztalóan csillant meg szememben. Ne sírj, nincs értelme. A teáskanál fogta meg remegő kezem.

Csak Ő nem volt itt. A helyén nem ült senki: a teríték mindenre készen várta, de ezúttal nem jött el. Tavaszillatú tulipán hervadt az asztal sarkán. A gyertyaláng melegsége tartotta bennem az erőt a kései órán, a tea egy cseppje a csésze oldalán végiggurulva idézte a simogatását.

A falon a percek hangos kattogással múltak. – A tulipán száraz leveleit már rég nem mertem megérinteni.

Megunta játékszerét a gyermek, millió darabra szedte szét dermedt kis szívét.

Bezárta, s elföldelte cellám ajtaját, kútba dobta, s elfeledte gesztenye haját.

Észrevétlen tolvaj rabolt ki. A gyertya végleg leégett, a kezem sem szorítja senki. Szívem összetört darabjait egy albumba ragasztja. Az elszáradt virágot dühösen szétmorzsolom. Pora a földre hull.